24. Bejegyzés

Sziasztok! :)
Az előző részhez ugyan (még) nem kaptam sok kommentet, de sebaj, a részt hoztam! :) Méghozzá azért, mert ez egy karácsonyi rész, és ma van Szent este, pont most esedékes :). Vicces, hogy ez a 24. bejegyzés, és 24.-én van pont Szent este! :D Figyelitek, milyen profin ki volt ez számolva? :D Na jó, nem számoltam ki, egyszerűen csak így jött ki, ami tök jó! :)
Szóval jó olvasást, és mindenkinek boldog, szeretetben gazdag karácsonyt, sikerekben gazdag új évet kívánok! :)
Puszi:

Lovelife ♥

(Ui.: Kommentet hagyjatok, hogy hogy tetszett! :))

Egy hét telt el azóta, hogy Chris elhívott randizni. Amikor elváltunk egymástól, szenvedélyesen megcsókolt, és azt mondta, mihamarabb jön, hogy ismét találkozhassunk.
Azóta egy üzenetet, egy e-mailt sem kaptam tőle, nem érdeklődött felőlem és nem adott életjelet magáról. Ennyit arról, hogy mennyire hiányzom neki.
Én sem kerestem, bár meglehetősen hiányzott, de volt két sokkal fontosabb dolgom: a depressziós barátnőmmel való sok foglalkozás, és a barátommal való közös idő eltöltése.
Richie-vel amolyan "tökéletes" kapcsolatunk volt.
Elhalmozott engem szebbnél szebb, apró figyelmességekkel: az ékszer és a bonbonok csak a legkisebb dolgok voltak ajándékai közül.
Nagyon sok, minőségi időt töltöttünk együtt, de mégsem másztunk egymás nyakára. Richie rengeteg időt és pénzt áldozott rám, de a legnagyobb szerelemmel és szeretettel tette mindezt, nem volt olyan érzésem, hogy ez számára nagy áldozat lenne.
Elhalmozott a szerelmével, gondoskodásával és szenvedélyével. Én pedig csak szeretet tudtam neki adni ezért, igai szerelmet nem.
Emiatt sokszor rosszul is éreztem magam, de ő ezt nem vette észre, napról napra csak forróbban szeretett.
Emellett Lilyvel is nagyon sokat voltam.
Azután az este után, amikor felvágta az ereit, teljesen megváltozott: depressziós lett, de velem sokkal, minden korábbinál kedvesebb.
Bár sok vért vesztett, hál' Istennek lassan, de biztosan gyógyulni kezdett.
Két nappal Szent este előtt kiengedték a kórházból, és elhatároztuk, hogy rendezünk egy csajos-napot.
Elmentünk vásárolni a plázába, és kivételesen egy rossz szót sem szóltam. Lilyvel vidáman csevegtünk mindenféléről, de a nagy vidámság mögött az volt: csak komoly dologról ne kelljen beszélni.
De amikor már kifogytunk a sok blablából, és elérkeztünk a komoly témákhoz, mélyen a szemembe nézett:
- Isa, ne haragudj hogy úgy viselkedtem veled. Nagyon sajnálom. - erre csak szorosan magamhoz öleltem, ő pedig megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Lily, őszintén, miért voltál velem olyan? - úgy éreztem, hogy előbb vagy utóbb tisztáznunk kell.
- Ha nem gond, ezt most... - sütötte le a szemeit, mire én rögtön kapcsoltam:
- Oké, nyugodtan. Gyere, igyunk egy kávét! - mosolyogtam, és erőltetett vidámsággal indultam kedvenc kávézónk felé.


Elérkezett Szent este napja. Ez volt szinte a kedvenc napom az egész évben, nem az ajándékok, hanem a hangulat és meghittség miatt.
Elhatároztuk, hogy idén a Rolight és a Drew család együtt tölti a Szent estét.
Apropó, a szüleim.
Mióta Lily depressziós lett, teljesen a szárnyaik alá vették, úgy bánnak velük, mintha a tulajdon lányuk lenne. Mindig arra biztatnak, hogy töltsek vele sok időt, és nagyon szívesen látják bármikor. Lily a kiskedvencük lett.
És hogy mit szóltak Richie-hez és hozzám?
Kitörő örömmel fogadták, hogy összejöttünk. Ismerik és szeretik Richie-t, megbíznak benne, így nagyon örültek neki, hogy az ő, és nem egy számukra idegen pasi karjaiba repültem.
Bár Chris-ről továbbra sem tudnak, és most, hogy már Richie barátnője voltam, nem is akartam, hogy tudjanak róla.
Természetesen Lilynek sem beszélhettem róla, kicsit visszás lett volna, amikor pont az ő bátyjával járok. Néha nehéz volt, hogy egyedül én tudok erről a titkomról, úgy éreztem, mindenkinek hazudok, de nem tudtam mit tenni. Vagyis tehettem volna, de nem akartam.
Szóval elérkezett a kedvenc napom az évben, és Lilyt áthívva nekiláttam a mézeskalács sütésnek.
Anya és apa éppen a menü hozzávalóit vásárolták be, én pedig elhatároztam, meglepem őket azzal, hogy én csinálom meg idén a mézeskalácsot Lilyvel.
Barátnőm éppen akkor futott be, amikor a tésztát nyújtottam.
- Á, jöhetek formázni?? - visított boldogan.
- Persze, én már mindent elkészítettem, a munka gyümölcse mindig a tied! - nevettem fel kislányos lelkesedésén.
Lily boldogan szökdécselt mellém, és kezdte formázni a mézeskalácsokat.
- Na, és mizu veled és Richie-vel? - kérdezte kacsintva.
- Semmi különös. - mosolyogtam.
- És... megvolt már az első együtt töltött éjszaka? - vigyorgott.
- Lily! - szóltam rá tettetett felháborodással.
- Mi van? - pislogott ártatlanul.
- Ez nem a te dolgod. - ráztam a fejem nevetve.
- Lééééégyszi! - nézett rám nagy szemekkel.
- Miért fontos ez neked? - nevettem kissé zavartan.
- Csak.
- Hát... még nem. Richie azt mondja, tökéletesnek kell lennie az első alkalomnak. Vagyis... gondolom, készül valamire... - hebegtem-habogtam zavartan. Fogalmam sem volt, hogy miért kérdez ilyeneket.
- Óóó. - mosolygott sejtelmesen Lily, majd elterelte a témát.


Miután a mézeskalácsokkal végeztünk, Lily hazaugrott a ruháiért, majd visszatérve felöltöztünk.
Miután barátnőm felöltözött én is elkészültem, bár az én ruhám és sminkem közel sem volt olyan menő és laza, mint Lilyé.
Miután mindennel megvoltunk, leszaladtunk a földszintre. A mézeskalácsokat ízlésesen elrendeztük egy tányéron, megterítettük az asztalt, elvégeztük az utolsó simításokat az amúgy már feldíszített karácsonyfán.

Amikor mindennel végeztünk, beindítottunk egy karácsonyi dalt, és csendben beszélgetve vártuk, hogy mindenki megérkezzen.

Anyu és apu futottak be elsőként, úgyhogy mi már pattantunk Lilyvel, hogy a karácsonyi menü elkészítésében segédkezzünk.

Lassan megérkeztek a Drew szülők is, így anyu vidáman csevegett Lily anyukájával, amíg mi a halat pácoltuk. 

5 óra körül megérkezett Richie, aki, miután egy szenvedélyes csókkal köszöntött, apuval tette fel a kültéri égőket a házunkra. 

Már csak két ember hiányzott: John és az apukája. John-nal azóta nem beszéltem,a mióta Richie-vel járok, az pedig egy hete van pontosan. John ugyan sokszor keresett, de vagy nem voltam elérhető, vagy egyszerűen nem akartam vele beszélni. 

Nagyon megváltozott.

Agresszívabb lett, és amikor egyszer mégis felvettem neki a telefont, nekem támadt, hogy miért nem akartam vele beszélni.

Az nem érdekelte, hogy eddig ő viselkedett velem pontosan így, csak azt követelte, hogy hallgassam meg. De nem arról beszélt, hogy sajnálja, amekkora egy bunkó volt velem, hanem siránkozott, hogy mekkora egy hülye volt. De hogy miért, az sose derült ki.

Anya mégis úgy határozott, hogy meghívja őket, hiszen John alig egy fél éve lett félárva, és különben is, nagyon régóta vagyunk vele jó barátok, még ha most haragban vagyunk is.

Nem bántam, hogy jön, reméltem, hogy talán most tisztázhatjuk a félreértéseket.

Már 7 óra volt, a hó csendesen szállingózott odakint, sötét volt, bent vidáman pattogott a tűz a cserépkályhában, hangos, vidám beszélgetés töltötte be a nappalit.

- Kezdhetjük az ajándékozást? - rikkantott vidáman Lily, aki magára vállalta a házikisasszony szerepét, mivelhogy elmondása szerint én nem társalogtam a felnőttekkel elég kellemesen.

- Még várunk valakit. - jelent meg az ajtóban anya.

- Kit? - érdeklődött Lily.

- John-t és az apukáját. Isa nem említette, hogy jönnek? 

- Nem... - Lily falfehér lett, majd elzöldült, és megtántorodott. 

- Bocsánat... egy pillanat... - szédelgett ki a nappaliból, én pedig rögvest utána rohantam:

- Lily! Lily, jól vagy? - kaptam el aggódva, mert félő volt, hogy mindjárt összeesik.

- Miért... miért... miért nem mondtad? - nézett rám remegve.

- Mit? - kérdeztem kétségbeesve.

- Hogy Ő is itt lesz.

- John?

- Igen.

- Ne haragudj, valószínűleg elfelejtettem megemlíteni. Figyelj, tudom, hogy nem vagytok jóban, sajnálom, de egy estét csak kibír... - Lily belém fojtotta a szót:

- Isa! Semmit sem tudsz, semmit! - azzal könnyes szemmel elrohant a szobám felé.

- Hé, Lily, miért rohansz?! - futottam utána, és elkaptam a karját. Remegtek a lábai, forgott vele a világ, ez látszott a tekintetén, úgyhogy gyorsan megfogtam.

- Lily, miért vagy rosszul? Mi a baj? - néztem rá esdekelve.

- Isa... te nem tudod... nem tudod... - motyogta maga elé.

Ebben a pillanatban lépett be John. Mosolyogva üdvözölt mindenkit, Richie-vel kezet is fogtak. Mióta ismerhetik egymást? - tűnődtem magamban. John pillantása a lépcső felé esett, ahol én álltam, beteg barátnőmet átkarolva.

- Lily? - kérdezte John, és barátnőm szemébe fúrta tekintetét. A szeme villámokat szórt, az ajkait keskeny vonallá préselte dühében.