23. Bejegyzés

Sziasztok! :)
Izgalom kell? :) Ez a rész bőven tartogat magában fordulatokat, váratlan meglepetéseket, és sok-sok érdekes dolgot.
Nem mellesleg eléggé hosszú is lett. :)
Úgyhogy jó olvasást kívánok, drága olvasóim, és kommenteljetek, hogy mi a véleményetek! :)
Puszil Titeket:

Lovelife ♥

Apa ideges hangja hallatán én is feszült lettem, és sietve mondtam:
- Minden a legnagyobb rendben! Itthon vagyok a szobámban, nincs semmi bajom...
- Hála a Jó Égnek! - kiáltott fel megkönnyebbülten apa, majd egy kissé még mindig frusztráltan megkérdezte:
- Mentőautó hangját hallom? - kérdezte.
- Igen. - és valóban, pont akkor száguldott el az utcán egy szirénázó mentő.
- Hova megy? - kérdezte.
- Nem tudom. - értetlenkedtem, majd éppen kérdésre nyitottam volna a számat, amikor közbevágott:
- Kislányom, hívd fel Lilyt!
- Lilyt?
- Igen.
- De...
- Semmi de, nem érdekel, ha haragban vagytok, ez most életveszély!
- Rendben, akkor hívom.
Leraktam apára, majd tárcsáztam a néhai legjobb barátnőmet. Azt se tudom, hogy most egyáltalán barátnők vagyunk-e még, nemhogy legjobbak.
A telefon sokáig kicsengett, már majdnem letettem, amikor egy ideges hang felvette:
- Igen?!
- Richie...?
- Mondd gyorsan.
- Mi van Lilyvel? - kérdeztem, mert éreztem a hangján, hogy nagyon nem ajánlatos most őt zavarnom.
- Most viszik a mentők...
- Mi?! Mi van?!
- Isa, mindent megmagyarázok, ha bejössz  a St. Land kórházba. Most!
- Megyek. - ennyit volt időm kinyögni, mert Richie lecsapta rám a kagylót.


Kiléptem a ház ajtaján, és megindultam gyalog a busz felé.
- A fene egye meg, hogy nincs kocsim! - szaladt ki a számon, - Mennyivel gyorsabban odaérhetnék most! - én mintegy varázsütésre, Richie kocsija állt meg mellettem.
- Pattanj be! - húzta le az ablakot, és én már be is vágódtam mellé.
Richie gyorsan hajtott, és valahányszor meg kellett állnunk egy piros lámpánál, hangosan káromkodott.
- Richie, egy kukkot sem értek az egészből...
- Akkor röviden, a fizikai dolgokat elmondom: Lily felvágta az ereit. Mindkét karján.
- Mi?! - hördültem fel, és a szememet elöntötték a könnyek.
- Igen. - bólintott.
- De... miért...?
- Gondolom Dan miatt. De ezt majd te megtudakolod tőle.
Egyikünk sem szólt egy szót se többet. Én némán emésztettem magam, amiért nem vettem észre, és csak szeszélynek gondoltam Lily komoly depresszióját, Richie pedig az útra szegezte tekintetét, és megállás nélkül taposta a gázt.
Pont azon a napon történik egy ilyen tragédia, amikor szerelmet vallott nekem - a sors fintora.
Ahogy megérkeztünk a kórházba, és Richie parkolóhelyet keresett, én már rögtön kipattantam a kocsiból, és szaladtam be a kórházba.
Egy kis kérdezősködés és kétségbeesett rohanás után megtaláltam az intenzív osztály.
- Be szeretnék menni Lily Drew-hez! - kértem, vagy inkább követeltem az arra járó ápolónőtől.
- A rokona? - nézett rám gyanakodva.
- Nem, de nagyon jó barátnője. Rám van szüksége.
A nő tétován kinyitotta az ajtót, és beengedett.

Lily az ágyon feküdt. Erei elszorítva, egy csomó kötszer rajta, és a mellette álló nővérke folyamatosan valamilyen gyógyszerrel itatta.
A szemei csukva voltak, én pedig halkan odamentem mellé, és megsimogattam az arcát.
- Lily... - suttogtam, bár nem számítottam rá, hogy felébred.
Ennek ellenére kipattantak a szemei, és rám nézett:
- Isa... - mondta, és sírni kezdett.
- Ne sírj, minden rendben lesz! - mondtam neki, bár még magam sem nagyon hittem.
- Olyan... olyan egy szerencsétlen vagyok! - lehelte, majd ismét becsukta a szemeit.
- Kérem, kisasszony, ne zavarja a beteget! Nagyon sok vért vesztett, talán tanácsosabb lenne, ha most kimenne, és hagyná, hadd gyógyuljon! - szólt hozzám az eddig csendben álldogáló nővérke. Udvarias, kedves hangon mondta, pedig ha másképp szól hozzám, biztosan nem engedelmeskedem neki. Így viszont aprót bólintva kimentem, majd leültem a várakozóba.
Ott ültem már vagy 10 perce, amikor Richie érkezett meg, kócosan, ziláltan, és kimerülten.
- Hogy van? - kérdezte.
- Sok vért vesztett. Voltam nála bent.
- Mondott valamit?
- Azt, hogy olyan egy szerencsétlen. - mondtam lesütött szemekkel, Richie pedig fájdalomtól eltorzult arccal a hajába túrt.
- Miért, miért kellett ennek történnie, miért?! - fakadt ki, inkább magára dühösen, mintsem szomorúan.
- Ne kínozd magad, nem a te hibád. - szóltam, és felállva odaléptem hozzá, és megöleltem.
Megsimogatta a hátamat, majd újra magát kezdte ostorozni.
- Miért, hogy lehettem ilyen vak, hogy nem veszem észre?! - kérdezte magától.
- Richie, nyugodj meg... - próbáltam nyugtatni, holott én is egyre kétségbeesettebb lettem.

Egy óra múlva, amikor már Richie is látta a húgát, hazajöttünk. Éjfél volt, mi pedig fáradtak, a stressztől kimerültek és az izgalmaktól elkeseredettek voltunk.
Ahogy csendben ültünk egymás mellett, Richie lassan megszólalt.
- Isa, olyan szerencsétlenül jött ki minden. Ne haragudj. Szerelmet vallok neked, túlságosan is korán és rámenősen, aztán a válaszodat követelem, végül elrángatlak kérdés nélkül a depressziós húgomhoz ilyenkor...
- Ugyan, én is be akartam menni hozzá. Csak szívességet tettél, hogy kocsival elhoztál, és nem busszal kellett oda mennem! - mosolyogtam rá halványan.
- Tudod, olyan, de olyan hülyén jött ez ki, hogy az már vicces. - folytatta, szinte meg se hallva a válaszomat. - Most, ahelyett, hogy repesve várnám a válaszodat, a húgomért kell aggódnom, és ez az egész dolog elfelejtődik egy időre. Pedig amit mondtam, az igaz. - nézett a szemembe, és leparkolt a házunk előtt.
Ahogy nézett, tudtam, hogy megint ki fogja mondani.
Eleget gondolkoztam ezen az egészen délután, és már azt is tudtam, hogy az én válaszom mi lesz.
Nem kaptam el a tekintetemet, csak némán vártam, hogy folytassa.
- Isa, szeretlek. Elmondom ezt még ezerszer, ha kell, de nem tudom szavakban eléggé kifejezni, amit érzek. Engedd, hogy megmutassam. - vágyakozva nézett rám, én pedig lassan közelebb húzódtam hozzá. Vadul megcsókolt, majd mikor elváltak egymástól ajkaink, örömmámorban kérdezte:
- Ezt tehát... vehetem... igennek.
- Szeretlek. - mondtam, és ez így is volt. Egészen addig, amíg nem gondoltam Chris-re.


Másnap nagyon sokáig aludtam, körülbelül délben keltem fel.
Kiderült, hogy anyáék tegnap a kórházban voltak, hogy Leah röntgenét megnézzék, és akkor hallották meg két nővér szavaiból, hogy a mi környékünkön egy fiatal lány felvágta az ereit.
Mivel nekem is voltak depressziós időszakaim, nem alaptalanul aggódtak értem, bár szerencsére erre nem volt szükség.
Kikászálódtam az ágyból, és ahogy lementem reggelizni, egyre csak a tegnap este jutott eszembe, főleg a Richie-s rész.
Szóval, barátom van.
Elhatároztam, hogy nem agyalok ezen többet. Minden úgy jó, ahogy van. Szeretem őt, és kész. Chris különben is folyton eltűnik, titokzatos, és ez nem mindig a legjobb értelemben értendő, így jobb lesz őt elfelejtenem.
Erre a gondolatra vad sajgást éreztem a szívem tájékán, hiszen őt szenvedélyesen, forrón szeretem, ellenben Richie-vel, akit eddig csak a bátyámnak tekintettem. Szeretem őt is, de nem szerelemmel.
Ahogy lassan kanalaztam a müzlimet, megszólalt a telefonom. A nagy csendbe belehasított a készülék hangos hangja, összerezzentem.
Meg se nézve, ki hív, a fülemhez kaptam a telefonomat, és beleszóltam:
- Halló?
- Szépségem. - ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben kezdjen verni.
- Chris?! - köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Honnan tudja egyáltalán a számomat?
- Nem olvastad az e-mailt?!
- Nem.. - eszembe jutott a tegnapi e-mail-e, amit olvasatlanul hagytam.
- Miért? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
- Egy találkozó időpontja volt benne, Hercegnőm.
- Ta...találkozó? - hebegtem-habogtam, - Mármint veled? Most? Hol?
- Drágaságom, ha elolvastad volna, most tudnád. Már egy órája várok rád. - a hangja kedvesen csipkelődő volt, de kihallatszott belőle egy kicsit a neheztelés.
- Most keltem fel.
- Csipkerózsikám! - nevetett fel, - Akkor kapd össze magad, mert húsz perc múlva ott vagyok nálatok! - mondta vidáman, aztán letette.
Szélsebesen megettem a reggelimet, majd felszáguldottam az emeletre.

Miután felöltöztem, gyorsan fogat mostam, és mindennel elkészültem, lóhalálában vágtattam le a földszintre. A korábbiakból tanulva hagytam egy cetlit anyuéknak, hogy jó helyen vagyok, és ne aggódjanak. Azt ugyan nem neveztem meg, mi ez a "jó hely", de reménykedtem benne, hogy nem is kérdezik majd meg. 

Chris pontos volt, és ahogy bepattantam mellé, csábosan vigyorgott:

- Hogy van az én istennőm? - teljesen felszabadultnak, boldognak és szerelmesnek éreztem magam, csak úgy sugároztam az örömtől.

- Jól. - és ez ebben a pillanatban teljesen igaz is volt.

- Merre megyünk? - kérdeztem, amikor Chris elindult.

- Arra a helyre, ahol először randiztunk. 

- Ismét duplarandi? - húztam a számat, mire felnevetett.

- Ugyan! Fontosabb vagy a rajongótáboromnál. 

- Ez megtisztelő! - húztam ki magam nevetve.

Fél óra múlva a Wasabi-nál voltunk, és beültünk egy kellemes, félreeső kis asztalkához.

- Imádom a susit! - mondtam mosolyogva, amikor helyet foglaltunk az asztalnál, és a mellettünk futó szalagon lévő finomságokat kezdtem pásztázni.

- Ezért hoztalak ide. - jelentette ki önelégülten Chris.

- Azt ne mondd, hogy ezt is tudod rólam! - néztem rá hitetlenkedve.

- Ezt nem tudtam, de úgy látszik, anélkül is eltaláltam! - vigyorgott.

- Na, és hol volt az én nőcsábászom? - próbáltam humorral feltenni a nagyon is komoly kérdést.

- Messze, de mindig hiányzott neki az Istennője! - mondta lazán mosolyogva.

- Mindig ki tudsz térni a kérdésem előle? - hajtottam oldalra a fejem nevetve.

- Ebben profi vagyok. 

- Sosem akarod elmondani, hogy hova mész, mit csinálsz és miért vagy távol sokáig? - próbáltam komolyra fordítani a dolgot.

- Majd egyszer. - mosolygott, és elterelte a témát.

- És te, mi jót csináltál, amíg nem voltam itt? - most mondjam el neki Flower-t, és amit megtudtam, vagy ne? - vívódtam magamban.

- Tudod, Chris. - kezdtem mosolyogva, - Nem félsz, hogy amíg nem vagy itt, valaki más ellopja a szívemet? 

- A szíved nálam van, és mindenhova magammal viszem, ahova csak megyek. Így senki sem lophatja el tőlem. - jelentette ki flörtölős hanghordozásban.

- És, ha teszem azt, csak a fele a tiéd? - kérdeztem kacérkodva.

- Csak a fele az enyém? - nézett rám meglepetten.

- Bizony. Ha itt lennél, és a közelemben tudnálak, bizony már az egész a tiéd lenne, de így...

- Vegyem ezt burkolt célzásnak? - húzta csábos vigyorra ajkait.

- Veheted annak. - azzal egy rákfalatot bekapva, véget vetettem beszélgetésünknek.

- És a szüleid még nem adtak apácának? - kérdezte Chris. A kedvenc parkomban sétálgattunk az isteni ebég után, és az első közös éjszakánk utáni történtekről érdeklődött.

- Mint látod, nem, sőt. - ejtettem el újból egy burkolt célzást.

- Sőt? - kapott a szón.

- Sőt... - mondtam titokzatosan. Élveztem, hogy most ő nem tud egy bizonyos dologról, és szinte nem is tehernek, hanem titokzatos játéknak éreztem ezt a kettős-szerelmet.

Sétálgattunk még egy ideig, aztán lassan megérkeztünk Chris hotelja elé. Nem is vettem észre, de gondolom ez volt a szándéka, hogy ide hozzon.

- Hölgyem, számíthatok társágára? - kérdezte a karját nyújtva, és belecsókolt a nyakamba.

- Te átlátszó, aljas dög! - céloztam nevetve a szándékára, és elfogadtam a kinyújtott kart.

Amikor a szobájába értünk, leült az ágyra, és az ölébe vont.

- Isabellám. - suttogta, - Szeretnék kérni valamit. 

- Mondd, Christianom. - súgtam vissza.

- Tedd félre nekem a szívedet. Amikor lesz elég pénzem, hogy megvásároljam, eljövök érte és megveszem. Addig pedig gyűjtök rá.

- Talán lehetséges, de tudod, van még rá vevő.

- De engem illet meg. - búgta a fülembe.

- Azt majd én eldöntöm. - mosolyogtam, és szenvedélyesen belecsókoltam a nyakába, majd ledöntöttem az ágyra.