22. Bejegyzés

Sziasztok! :)
Nos, úgy látom az új külső nem nyerte el tetszéseteket, így változtattam rajta (most hogy tetszik?) Dóry segítségével, amiért ismét nagyon hálás vagyok, köszönöm! :) ♥
Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett a fejezetre várni, nagyon sajnálom. :(
A szavazást lezártam, az eredmény:
Írjak könyvajánlót? - 9 szavazat: Igen, az nagyon jó lenne!
                                   1 szavazat: Nekem mindegy.
Úgyhogy ezek alapján fogok ajánlót írni! :)
Ki a kedvenc szereplőd? - 3 szavazat: Isa
                                           1 szavazat: Lily
                                           2 szavazat: Richie
                                           0 szavazat: John
                                           2 szavazat: Chris
                                           2 szavazat: Cassy
                                           0 szavazat: Dan

Ha őszinte vagyok, kicsit meglepett, hogy míg Cassy-ra 2(!!) szavazat is érkezett, John-ra egy sem. :D 
De amúgy gondoltam, hogy egy lesz. :)
Nos, jó olvasást, jó kommentelést, puszii ♥

Isa szemszöge

Ledermedve álltam. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. John, aki annyi ideje bunkózott velem folyamatosan, most hirtelen itt van, és értetlen szeméből kétségbeesést és könyörgést olvasok ki. Beszélni akar velem, és ha őszinte vagyok, én is vágyok a társaságára.

Pontosabban vágynék.

De itt van Richie.

Aki az előbb vallott nekem szerelmet, most pedig kétségbeesetten próbál arról meggyőzni, mennyire szeret, és hogy mi lenne vele, ha én nemet mondanék.

És ezek után mondjak nemet?!

Vagy játsszam meg magam, az érzelmeimet?!

Két kétségbeesett és könyörgő szempár mered rám. De ők fele annyira sincsenek kétségbeesve, mint én. Legalább John ne lenne itt, de a legjobb mégis az lenne, ha kitörölhetnénk Richie vallomását... a múltból. De ez nem lehetséges, és lassan már meg kéne szólalnom, mondani valamit, mert a csend olyan fenyegető, hogy félő: mindjárt robban.

- Fiúk... én... bocsi, most mennem kell. - azzal határozottnak éppen nem mondható léptekkel elindultam az ajtó felé, ami mögött nyugalmat és oltalmat reméltem.

- Ne, - kapta el a karomat Richie, és maga felé fordított, - Isa, nem hagyhatsz így itt! Mondanod kell valamit! Kérlek!! - a szeme csupa remény és szerelem. 

- Képtelen vagyok rá... - sütöttem le a szememet, és finoman elhúzódtam tőle. 

- Akkor hát... nem? - nyeldekelt.

- Hadd gondolkozzak. Kérlek. - néztem a szemébe. 

- Rendben. - bólintott, és látszott rajta, hogy a remény szikrája újra lánggá lobban szívében. 

- Isa! - szólalt meg most John, és közelebb lépett. - Beszélnünk kell.

- Ne most. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Muszáj. - fúrta tekintetét az enyémbe. Engem azonban nem érdekelt, hogy könyörög, miért esedezik ennyire, csak hátat fordítottam neki, és elgyengülő lábakkal az ajtóhoz tántorogtam.

Annyi erőm éppen volt még, hogy becsukjam magam mögött, de utána összerogytam. Hátamat a falhoz támasztva lecsúsztam a földre, összekuporodtam, és kezembe temettem az arcom.

Nem sírtam.

Nem volt miért. Azt éreztem, hogy a fejem fölött összecsapnak a hullámok, hogy egyre nagyobb terhek ereszkednek rám, és én túl gyenge vagyok azok cipeléséhez.

Egy fiú, aki halálosan szerelmes belém, tele van reménnyel.

Egy fiú, aki a legjobb barátom, és már rég nem beszélhettem vele úgy igazán, és őszintén.

És egy fiú, akit szenvedélyesen szerettem, akiről éppen ma derült ki egy titok, és akiről már napok óta semmi hír.

Túl sok fiú van az életemben. Talán apácának kéne mennem. - gondoltam keserűen, és felnevettem a helyzet komikusságán.

Lassan felálltam, és az ablakhoz mentem. Óvatosan félrehúztam a függönyt, hogy odakintről ne vegyen észre, és kinéztem az utcára.

Richie kocsija már nem állt ott, valószínűleg hazahajtott.

John viszont továbbra is ott volt. Az utcai lámpa fényénél jól láttam az arcát: megbánás és elgondolkodás. Ez a két dolog volt tisztán leolvasható az arcáról.

Felnézett az égre, és a csillagokat tanulmányozta.

Magamban vívódtam: beengedjem? Ne? Megesett rajta a szívem. Nyilvánvalóan azt várja, hogy majd kinyitom neki az ajtót, és beszélgetünk egyet. Kiöntheti nekem a lelkét, és megint minden rendben lesz. Legalábbis számára.

Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy máskor nem is érdekeltem, nem kereste a társaságomat, csak most, amikor neki van baja. Hiszen nem azért jött ide, ez nyilvánvaló, hogy irántam érdeklődjön, hanem azért, hogy rám zúdítsa a problémáit, és én pedig végighallgassam.

Hirtelen feltéptem az ablakot, és kiszóltam neki:

- Miért vagy itt? Kire vársz?

- Rád. - hangzott az egyszavas válasz.

- Akkor jó várakozást! - azzal becsaptam az ablakot.

Levettem a kabátomat, cipőmet, és felmentem a szobámba.

Megnyitottam az e-maile-imet, és csodálkozva láttam, hogy 10 nem olvasott üzenetem van. Mióta lettem én ilyen népszerű ember? 

3 reklám volt, 2 kör e-mail, 5 viszont nekem szólt. 3 Richie-től, egy Flower-tól és egy Chris-től.

A legújabbat, azaz Richie-ét nyitottam meg, és a szívem egyre nehezebb lett, ahogy a sorait olvastam.

Kedves Isa!

Ne haragudj, hogy így vallottam szerelmet. Nem így kellett volna. De már nem bírtam tovább várni. Sajnálom, de tényleg, hogy tolakodó voltam! De ne hagyj kétségek közt! Mondj nemet, hogy csendben szenvedhessek, vagy mondj igent, hogy hangosan örülhessek! 

Szeretlek:

Richie

Bezártam a levelet, és megnéztem a másik kettőt, ami tőle érkezett. Ezek még a szerelmet vallása előtt íródtak, csupa jelentéktelen dolog, hogy mennyire szeretne velem találkozni, mennyire hiányzom neki, stb.

A Chris-től érkezett levelet nem nyitottam meg.

Úgy határoztam, hogy ezt az estét Richie-nek szentelem, legalábbis gondolatokban.

Végig gondoltam, mit érzek iránta.

Haverságot. Nagyon bírtam, jó fejnek, kedvesnek és aranyosnak tartottam, akinek szeretete, ragaszkodása leginkább egy hálás kiskutya hűségéhez hasonlítható.

Nem éreztem iránta többet, pedig nem tartottam se csúnyának, végül is szerelmes is lehettem volna belé, de nem voltam, mert ez nem így működik. És mióta megismertem Chris-t, nem tudtam más pasira gondolni, legalábbis vonzódás terén nem.

Már az elejétől fogva tudtam, éreztem, hogy ő ezt a "csak haverok" dolgot egy pillanatig sem gondolja komolyan. Akkor meg miért nem szakítottam meg vele a kapcsolatot? Rádöbbentem, hogy önző voltam. Nagyon önző. Tisztában voltam az érzelmeivel, és kihasználtam azokat. Tudtam a szerelméről, de szemet hunytam felette, mintha nem is létezne. 

Én egy barátot akartam, amit a személyében meg is találtam, és barátként kezeltem, holott tudtam, hogy számára én több vagyok.

Véget kellett volna vetnem a kapcsolatunknak, mert az elejétől fogva halálra volt ítélve a "csak barát" elképzelésem.

- Ne haragudj, Richie... - motyogtam magam elé.

De a bűntudaton túl el kellett döntenem, hogy most vajon mihez kezdjek.

A szerelmet nem szabad erőltetni - de bele tudnék én szeretni Richie-be?

Önző módon újra csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt, és ezt az elképzelést állítottam fel: Richie szeret engem, bármit megtenne, hogy a barátnője legyek. Chris is szeret ugyan, az elmondása alapján, de hol itt van, hol nem, valamit el mond, valamit nem. Tehát nem egy biztos pont, Richie-vel ellentétben.

Vágytam egy szerető, biztos kapcsolatra, de a szenvedély nem hiányozhatott belőle, ami pedig az én érzelmeimből, Richie iránt, hiányzott.

És mi lenne, ha...? - ötlött fel bennem a gondolat, de rögtön elöntött a szégyen, és elborzadva meredtem saját magamra: - Hová lett az az Isa, aki voltam? - kérdeztem hangosan, mint egy őrült.

Hogy merülhetett fel bennem egy pillanatra is az a kérdés, hogy megcsaljam Richie-t Chris-sel? Hogy kettős kapcsolatom legyen?!

Richie szemszöge

Rárontottam Isára, de kit érdekel? Szeretem. Boldogan, felszabadultan kocsikáztam a Knights Pond-hoz, ahol a naplementét nézve boldogan lelkendeztem. Elképzeltem, ahogy majd Isa megcsókol, ahogy együtt fogunk sétálni, randikra hívom... szeretem. Nem mondhat nemet, nem utasíthat vissza. Az lehetetlen. Talán most még nem biztos benne, hogy szeret, de én bebizonyítom neki, hogy szerethet. És szeretni is fog.

John szemszöge

Tehát Isa látni sem akar. 

Egy darabig még álldogáltam ott, a fagyos, decemberi estén, a kihalt utcán. 

Felnéztem Isa szobájának ablakára, de semmilyen fényt, se mozgást nem láttam. 

Tudtam, hogy nem fog beengedni, meg is érdemeltem, de mégis dühös voltam rá. Szükségem van rá, és ő megtagadja a segítségét! 

Végül határozott léptekkel hazamentem, bevágtam a szobám ajtaját, és max hangerőre tekertem egy idióta rock dalt, ami éppen szólt a rádióból.

Elegem van a lányokból.

Isa szemszöge

Egy óra gondolkodás után teljesen üresnek éreztem magam. A fejem tele volt gondolatokkal, de valahogy mégis üres voltam belül.

Lezuhanyoztam, és befeküdtem az ágyamba - de nem jött álom a szememre.

Már 10 óra volt, de még mindig nem tudtam aludni, pedig már vagy egy órája hánykolódtam a paplanon. Azon tűnődtem, vajon hol lehetnek a szüleim.

Felhívtam az anyut, de nem vette fel. 

Vártam egy kicsit, majd megint tárcsázni akartam, de megcsörrent a telefonom:

Apu neve villogott a kijelzőn.

Felvettem, és apu ideges, feszült hangja szólt bele:

- Isa! Isa? Kislányom, hol vagy?!