15. Bejegyzés

Sziasztok! :)

Ha jól látom, mindenkinek Chris-hiánya van. :) ;)

Hát, ez a személy egyelőre még nem fog szerepelni, legalábbis nem ebben a részben - a következőben viszont már igen, de akkor nagyon! :) ;)

Szóval addig várnotok kell rá! :)

Addig is jó olvasást, remélem tetszik, és

ne felejtsetek el megjegyzést írni! :)

Puszi:

Lovelife

Halkan a lépcsőhöz  mentem, és már éppen készültem volna lemenni a földszintre, amikor halk beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet:

- Hol van? - egy mélyebb férfihang szólt, és egy kis idő elteltével felismertem a hang gazdáját is: Richie-t.

- Fent, még alszik. - válaszolt Lily. - Ne ébreszd fel! Majd lejön magától.

- Hadd menjek fel hozzá!

- Richie, ez beteges! Mi a francot akarsz tőle? - kérdezte barátnőm, én pedig minden idegszálammal Richie válaszára figyeltem.

- Olyan szép... és kedves... - jesszus, ne.

- Ha jól tudom, csak haverok vagytok. - szólt közbe Lily, én pedig hálásan felsóhajtottam.

- Egyszer majd máshogy lesz. - jelentette ki Richie, én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy lemenjek hozzájuk.

- Sziasztok! - köszöntem, majd megöleltem Lilyt, Richie-t pedig egy biccentéssel köszöntöttem.

- Mennyit hallottál? - kérdezte a fiú idegesen.

- Eleget. - néztem mélyen a szemébe.

- Nézd, én... - túrt zavartan a hajába, de nem fejezhette be a mondatot, mert Lily vidáman közénk szökdécselt, és kissé erőltetett vidámsággal felkiáltott:

- Gyertek, kész a palacsinta, na, ki kér? Megeszem a z összeset! - mosolygott ránk természetellenesen nagy mosollyal.

A szituáció kezdett mindenki számára nagyon kínos lenni, így közelebb léptem hozzá, és csak ennyit mondtam:

- Felejtsük el. Felejtsd el, amit mondtál, és én is elfelejtem. - tudtam, hogy egyikünk sem fogja elfelejteni, de valahogy ki kellett ebből a kényes helyzetből evickélnünk.

Richie bólintott, majd bizonytalanul kinyújtotta felém a karját, én pedig mosolyogva öleltem át. Erre ő is hasonlóan megszorongatott, majd amikor kibontakoztam az öleléséből, láttam a szemén: most meg nem történtté nyilvánította azt, amit mondott.

- Na, mi lesz a palacsintával? - kérdezte Lily, most már jóval természetesebb jókedvvel.

- Menjünk, mert megeszem az összeset! - morgott Richie, mire nevetve asztalhoz ültünk mindannyian.

Egy óra múlva már Lily szobájában beszélgettünk, én pedig lassan menni készültem.

- John-hoz, mész? - kérdezte kissé ellenségesen.

- Igen, megígértem neki, hogy kirándulunk ma. - sóhajtottam fel barátnőm ellenszenvét látva.

- Miért csináljátok ezt? - kérdeztem fáradtan.

- Mit? - érdeklődött ártatlanul.

- Tudod te. Mind a ketten utáljátok a másikat, és nekem panaszkodtok a másikról, szidjátok előttem, pedig tudjátok, hogy mindketten nagyon jó barátaim vagytok! - fakadtam ki. Lily meglepetten nézett rám, majd megkérdezte:

- Mit eszel te John-on?

- Mi van?! A barátom, úgy, mint te! - hápogtam.

- Vagy kicsit jobban... - mondta gúnyosan.

- Féltékeny vagy? - nevettem fel hitetlenül.

- Ugyan már. - legyintett, de tudtam, hogy van valami hátsó gondolata.

- Na, ki vele, Lily Drew, mi a bajod vele? - kérdeztem.

- Isa, totál nyomul rád, nem veszed észre?

- Nem nyomul. - szögeztem le. A John-nal való barátságunkat mindenki szerelemnek nézte, vagy legalábbis úgy vette, hogy John teljesen nyomul rám, holott én tudtam a legjobban, hogy ez sose volt így, és nem is lesz.

- Dehogynem. - bólintott Lily.

- Talán azt szeretnéd, hogy rád nyomuljon? - kérdeztem mosolyogva.

- Már csak az kéne! - hőbörgött. Valamikor, olyan egy-két éve John és Lily találkoztak egy buliban, amikor is barátnőm bevetette a híres "flörtölési technikáját", amitől John kifutott volna a világból. Lily pedig (bár állítása szerint nem "emiatt", de szerintem nagyon is ehhez volt köze) szerencsétlen lúzernek titulálta, sőt még a nemidentitását is megkérdőjelezte, barátom pedig egy idióta libának tartotta Lilyt.

- Azért, mert nem esett beléd, és ő volt eddig az egyetlen pasi akit nem csábítottál el, még nem kell utálni. - mondtam mosolyogva.

- Nem amiatt. - legyintett nagyképűen Lily, és mosolygott. - Sose akartam meghódítani. Nem az esetem.

- Értem! - mosolyogtam, de nagyon jól tudtam, miért is utálja valójában a barátnőm John-t.

Délután kettőkor fel-alá járkáltam a szobámban. Azt hittem, hogy barátom keresni fog, de nem ezt tette. Végül már nem bírtam tovább, felhívtam:

- Szia! Hol vagy? - érdeklődtem.

- Miért érdekel? - kérdezte nyersen. Teljesen meghökkentem, de megpróbáltam nyugodtan reagálni, ameddig még nem fogy el a türelmem:

- Rád várok. Úgy volt, hogy ma kirándulunk, nem? - kérdeztem, és igyekeztem minél kevésbé kijönni a sodromból.

- Ja, hát persze! - kiáltott fel, aztán gúnyosan hozzátette: - Mi van, most, hogy Lilyvel már nem tudsz dumálni, jó vagyok én is? - kérdezte, bennem pedig forrt a düh.

Nem akartam semmi meggondolatlant csinálni vagy mondani, így egyszerűen szó nélkül levágtam a kagylót.

Olyan ideges voltam, amilyen már régen.

Felvettem a futócipőmet, majd felkapva egy pulcsit, kirontottam a friss levegőre.

Bogár csaholva, boldogan szaladt felém, én pedig mosolyogva megsimogattam okos fejét, majd mondtam neki:

- Gyere, kutyusom, megyünk futni! - Bogár imádott futni, ahogy én is, így ebben is tökéletesen egyetértettünk.

Bezártam a kaput, majd teljes erőmből elstartoltam, Bogár pedig hasonló elszántsággal futott mellettem.

Futottam, mint aki az életéért küzd, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

Minél többet futottam, annál inkább enyhült az idegességem, de én addig hajszoltam magam, ameddig csak össze nem rogytam, és egy park padján lihegve terültem el, a kutyám pedig hozzám hasonló állapotban leheveredett a pad mellé, és lihegett, ahogy csak bírt.

Pár percbe telt, mire végre normalizálódott a légzésem, és lassan, nehogy megszédüljek, felálltam a padról, és a padban lévő ivókút felé vettem az irányt, Bogár pedig követett.

Pumpálni kezdtem a kutat, Bogár pedig hálásan ivott belőle, nagyokat kortyolva.

Amikor eleget ivott, magamnak pumpáltam, miközben mohón ittam.

Hirtelen megszólalt a zsebemben a mobilom, és majd érdeklődve megnéztem, ki hív.

John hív jelezte a telefonom, én pedig egyszerűen csak kinyomtam. Semmi kedvem nem volt vele beszélni.

Mióta meghalt az anyja, John árnyéka lett önmagának.

Igaz, hogy nagyon szerette, meg hát kit ne viselne meg az anyja halála, de azóta csak goromba, gúnyos és okoskodó velem szemben is.

Eddig megértettük egymást, jókat beszélgettünk és nevettünk, most meg csak kioktatni tud, meg megsérteni, na meg a vérnyomásomat felpumpálni az egekbe, olyan idegessé tesz.

John még próbálkozott egy párszor, de már reflexszerűen nyomtam ki, nem érdekelt, így azt se vettem észre, amikor már nem ő hívott, hanem Lily. Kinyomtam őt is véletlenül, de aztán gyorsan tárcsáztam, nehogy azt higgye, esetleg vele van bajom.

- Igen? - kérdeztem, amikor felvette.

- Van valami sejtésed afelől, miért áll itt a drágalátos barátod a kapu előtt, és miért csenget mint a meszes?! - kérdezte türelmetlenül. John őt is megőrjíti? 

- Gondolom engem keres, mert már vagy tizedszerre nyomtam ki, amikor hívott.

- Te akartál vele kirándulni! - vágta a fejemhez.

- Ez igaz. 

- Na, akkor tartsd szépen egy kicsit! - tartottam a vonalat, és hallottam, ahogyan a csengő folyamatosan szól, majd Lily türelmetlen hangját, ahogy ajtót nyit, végül pár lépést, és valaki beleszólt:

- Szia, Isa! - ez nem Lily hangja volt, de gondolhattam volna, hogy átadja John-nak a telefont. Végül is megértem, amikor az már percek óta csak csenget náluk.

Most is kinyomhattam volna, de akkor már barátnőm haragjával kellett volna szembenéznem, amihez pedig semmi kedvem nem volt.

- Szia. - szóltam bele hidegen.

- Figyelj, nagyon sajnálom. Ideges voltam, de kérlek, bocsáss meg...

- Nem érdekelsz John! - vágtam közbe, és majdnem letettem de kétségbeesetten kiáltott:

- Várj!

- Mire?

- Hogy végig mondhassam! Kérlek! Aztán leteheted! - ígérte.

- Mondd! 

- Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Bocsánat. Helytelen volt. Menjünk el kirándulni és beszéljük meg.

- És ha nem akarok veled most találkozni? - ami ugyan nem volt teljesen igaz, mert vágytam már egy kis beszélgetésre vele, de tudtam, hogy lehet, hogy megint fel fog idegesíteni, akkor pedig kénytelen leszek futni - erre a gondolatra gonoszan elmosolyodtam magamban. 

- Akkor... akkor sajnálom, és nem tudom, mit tegyek.

- Egyszerű. Többet ne legyél ilyen bunkó, se okoskodó. - mondtam.

- Akkor ezt vehetem megbocsátásnak? - kérdezte reménykedve.

- Ilyenről szó se volt! - mondtam, de elmosolyodtam, és ezt mondtam:

- Rendben. Gyere a... Greenlight Park-ba! - néztem gyorsan a park nevét jelző táblára.

- Ott leszek pár perc múlva! - mondta John, azzal letette a kagylót.

Eltelt 5 perc. Eltelt egy negyed óra, aztán fél óra...

Csak ültem a padon, és vártam.

15.30 jelezte a telefonom az időt. Szóval pont háromnegyed órája beszéltem John-nal.

Felálltam, és indulni készültem, amikor a hátam mögül lépteket hallottam.

- Isa! - köszönt boldogan John, én azonban felállva csak biccentettem, és elindultam a házunk felé.

- Na, mi van, nem is örülsz? - kérdezte vidáman.

- Minek? Hogy bunkó vagy, aztán meg egy fél órát várok rád, mire hajlandó vagy idefáradni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire nevetve megrázta a fejét.

- Lilyvel beszélgettünk. - haragudni is elfelejtettem, a döbbenettől kikerekedett szemekkel meredtem John-ra.

- Várj! Ti? Lilyvel? Beszélgettetek? - kérdeztem döbbenten.

- Persze, miért ne? - kérdezte John, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Gyűlölitek egymást, vagy lemaradtam? - kérdeztem egy csöppet szarkasztikusan.

- Már nem. - jelentette ki.

- Nocsak! - mondtam őszinte meglepettséggel, - És ugyan mi történt? Megvilágosodtatok? - érdeklődtem.

- Igen. - felelt váll vonogatva.

- Szóval nem akarsz róla bővebben beszélni. - állapítottam meg.

- Ha nem muszáj.

- Nem.

- Megyünk kirándulni akkor? - kérdezte vidáman mosolyogva. Elbűvölően mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten felsóhajtott, és már éppen azt kezdte nézni, merre menjünk, amikor rávágtam:

- Természetesen nem megyünk. - azzal mosolyogva megindultam haza.

- Várj!! - szaladt utánam, és megragadta a karom, - Mi a baj? Elmondom, hogy mit beszéltünk Lilyvel... - kezdte kelletlenül, de én kirántottam magam a szorításából, és azt mondtam:

- Nem, nem kell. Nem érdekel. Egyszerűen nincs kedvem veled kirándulni. - mondtam, és ez igaz is volt. Nem akartam belőle zsarolással kiszedni, nem is érdekelt, csak kicsit meglepett a hír, hogy ők ketten beszélgettek. Nem utálkoztak, hanem beszélgettek, ami nagy haladás.

De mégis, ahelyett, hogy örültem volna neki, hogy emiatt késett, mégis mérges voltam rá, amiért várakoznom kellett rá.

- Kérlek. - nézett rám, én pedig megadtam magam.

- Rendben. - bólintottam, ő pedig mosolyogva átölelt.

Az erdőben bóklásztunk, miközben nagyokat beszélgettünk.

Először ugyan mérges voltam még rá, röviden válaszolgattam a kérdéseire, de az ő jókedvét nem lehetett elrontani, így lassacskán már én is mosolyogtam.

Mi lehet az oka ennek a nagy jókedvnek? - tűnődtem magamban, főleg, hogy ezelőtt 2 órával még egy morcos medve volt.

Egy tóhoz értünk, aminek a partján egy pad volt. Leültünk, majd a vizet nézve, csöndesen ültünk egymás mellett.

- Hol voltál tegnapelőtt? - kérdezte John, de most nem éreztem semmilyen számonkérést vagy szemrehányást a hangjában, csak őszinte érdeklődést, így feleltem:

- Richivel.

- Randi? - nézett rám, mire megráztam a fejem.

- Csak baráti találkozó.

- Értem. - bólintott, de láttam, hogy mondana valami gúnyosat, csak fékezi magát.

- Tudom, mire gondolsz. - néztem rá, - És igazad van. Ő többet akar.

- Na és mi van Chris-sel? - kérdezte, de ebben a kérdésben már éreztem az ellenséges hangnemet, de nem is lepődtem meg rajta.

- Semmi. Nem hallottam róla azóta, amióta a parkban voltunk ahol veled is találkoztunk. - vontam vállat hanyagul, de valójában nagyon is érdekelt, hol van és mit csinál, és mikor találkozunk újra.

- A... barátod? - kérdezte John, én pedig feleltem:

- Nem. Hivatalosan nem. - egészítettem ki magamat.

- Hol ismerkedtetek meg? - kérdezte. Már megint kezd a beszélgetésünk egy bírósági vallatáshoz hasonlítani. Na, nem baj, erre még válaszolok, aztán nincs több kutakodó kérdés.

- Egy bulin.

- Ó... - és máris láttam a rosszallást az arcán. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de felálltam, és mielőtt bármit kérdezhetett vagy mondhatott volna, kijelentettem:

- Fáradt vagyok, és sötétedik. Menjünk haza. - kértem, azzal megindultunk haza: John, Bogár és én.

Hazaérve elköszöntem barátomtól, majd hosszú fürdőt véve lefeküdtem aludni, és lelkiekben igyekeztem felkészülni a holnapi napra. Jobban mondva a sulira.