8. Bejegyzés

Sziasztok!!!
9 kommentet kaptam!!! ♥♥ IMÁDLAK Titeket, és nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a blogom! :)
Oké, igyekszem minél gyakrabban és minél hosszabbakat írni! :)
Sok puszi, jó olvasást!! ♥
Lovelife

Lily ágyán ülve hallgattam barátnőmnek azt a képtelen elképzelését, hogy ÉN szerelmes vagyok. Nem, én soha, de soha nem voltam, és nem is leszek szerelmes. Mi értelme van? Hogy utána jól pofára essünk? Nem, és csak alkalmanként flörtölök Chris-el (már ha egyáltalán találkozunk még valaha) és ennyi. De nem leszek szerelmes belé.
- Pedig jobb, Isa, ha megbarátkozol a tudattal, hogy neked is vannak érzelmeid! - mondta Lily mosolyogva.
- Pff, tudom, hogy vannak! Szeretem a szüleimet, a barátaimat, a kutyusomat... - kezdtem, de Lily közbevágott:
- Jajj, ugyan már! - mondta mosolyogva. - Ez a szeretet. De a szerelem, az ennél sokkal, de sokkal szebb és jobb dolog... - mondta ábrándozva.
- Mondod ezt te. - jelentettem ki fejcsóválva. - Aki annyi pasival volt már, hogy meg se tudja számolni. Lily csak legyintett, és ezt mondta:
- Az nem szerelem! Azok közül csak egy-két srácba voltam igazán szerelmes... - és a hangja elcsuklott, a szeme pedig megtelt könnyel.
- Dan is közéjük tartozott? - kérdeztem óvatosan. Lily aprót bólintott, aztán legyintett egyet:
- Hagyjuk most őt! Örökre eljátszotta a bizalmamat és kész!
- Helyes! - bólogattam, mert én is jobban örültem, ha a barátnőm távol marad attól az őrült pszichopatától.
- De Isa, kérlek, mesélj még erről a fiúról! Először is, mi a neve?
- Christian. - adtam meg magam.
- Christian?! - sikított fel a barátnőm tágra nyílt szemekkel.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem csodálkozva.
- Christian?! Biztos?! - kérdezte Lily hitetlenkedve.
- Igen, biztos! Magas, félhosszú barna haja van... - kezdtem, de mondhattam végig, mert Lily ismét felsikított:
- Úristen, Isabella!!! Hogy a francba sikerült becserkészned? - nézett rám mohón.
- Ööö... én... nem csináltam semmit. Csak táncoltam, és... nos, odajött... de aztán...
- Elment. - fejezte be a mondandómat helyettem Lily.
- Honnan tudod?! - kérdeztem most én meglepetten.
- Mindegy lánnyal ezt csinálja. Belehabarodnak, aztán otthagyja őket. Azt mondják, annak a lánynak, aki elnyeri tetszését, odaadja az e-mail-ét. Gondolod, hogy ha otthagyja, mennyien ugranak rá. Ezért nem is az a csaj kapja meg, akinek szánta. De ilyen eset eddig csak két alkalommal volt, és egyik alkalommal sem az a lány találta meg a cetlit, akinek a neve volt rajta. Hiába, Ian ő Ian...
- Kicsoda? Ian?! - kérdeztem felháborodva.
- Persze!! Mindenki csak Ian-nak szólítja. - Szóval ezért mondta hogy "milyen régen szólították már így", amikor Chris-nek neveztem. Nem baj, nekem mindig is Chris marad.
- Na és... tulajdonképpen ki ő? - kérdeztem feszengve. Féltem, hogyha megtudom, akkor esetleg túl sokat fogok tudni. Lehet, hogy jó lenne abban a hitben ringatnom magam, hogy ő csak egy nagyon helyes pasi, aki engem választott ki. De a kíváncsiságom nagyobb volt a józan eszemnél.
- Nos, ő egy egyetemista. Nagyon menő egyetemre jár, és minden valamire való buliban ott van. Utálja a nyomulós lányokat, nem is veszi szemügyre azokat, akik nyomulnak rá. Irtó gazdag, bár senki sem tudja, mit dolgozik...
- Gondolod, hogy...? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Minden megfordult a fejemben: gyilkos, rabló, feketepiac...
- Nem tudok semmit. - tárta szét Lily a karját. - De Isa, jobb, ha elfelejted, hiszen nem jelenthettél neki sokat, ha csak úgy otthagyott. - mondta kíméletlenül. Én azonban tudtam, hogy nem így van. Én voltam az egyetlen lány, aki megtalálta a cetlit, amit neki írt.
- Lily... - kezdtem, de nem fejeztem be a mondatom. Lehet, hogy nem lenne szerencsés dolog, ha elárulnám neki, hogy Chris megadta nekem az e-mailjét, és már írtam is neki. Lehet, hogy ő is nagyon szeretné, ha egyszer Chris észrevenné. Vagy ki tudja. De okosabbnak láttam inkább nem szólni semmit.
- Lily, figyelj csak... te milyen viszonyban vagy Chris-el? - kérdeztem gyanakodva.
- Ó, semmilyenben. A bátyámmal egyszer évfolyamtársak voltak, még gimiben, őt kérdezd meg, hogy milyen. Én nem tudom, hogy milyen ember, csak az átlagos dolgokat, hogy hogyan néz ki, meg ezeket a pletykákat, legfeljebb, ha tudom róla, de nem az összeset.
- Szeretnél vele összejönni? - kérdeztem.
- Nos... nem tudom. Nem ismerem, nem tudom milyen ember, és így elég nehéz lenne. - megkönnyebbültem. Egyrészt, mert nem akar ráhajtani, de másrészt attól is, hogy a barátnőm nem az az üresfejű liba, akinek még barátságunk kezdetén hittem. Nem jönne össze egy fiúval, csak azért, mert jól néz ki, hanem a jelleme is fontos neki.
Mondjuk akkor ez a Dan dolog hogyan sikeredhetett? - kérdeztem magamtól. - Remélem, nem ismerte a srác jellemét, és csak amiatt feküdt le vele. - nyugtatgattam magamat.
- Szóval... szóval szerinted mit kell csinálni, ha megadja valakinek az e-mail címét? - kérdeztem. Le fogom magam buktatni, olyan amatőr vagyok - gondoltam, de Lily nem vette észre a szavaim mögöttes tartalmát.
- Nos, gondolom, írni neki, aztán majd válaszol. Lehet, hogy elhívja az illetőt valahová, vagy nem is tudom... valami ilyesmi. Gondolom én. - vonta meg a vállát.


Hazafelé baktattam már, még mindig a Lilyvel folytatott beszélgetésünkön gondolkozva. Szóval ez egy gazdag, menő pasi, és iszonyúan jól flörtöl - ez utóbbit én szűrtem le. Most megtiszteltetésben érezzem magamat attól, hogy hagyott nekem egy e-mailt? Lihegjek, mint egy kiskutya, a nyomában?
Nem! - mondtam határozottam magamnak. - Ezt természetesnek veszem, hogy hagyott elérhetőséget, ha már el sem köszönt. Úgy fogok viselkedni vele, mint egy fiúval, azaz elvárom, hogy ő udvaroljon, én pedig nem fogok a nyomában loholni.
Nekem is van életem, vannak elképzeléseim, és ő csak egy srác, akibe belezúgtam - igen, azt hiszem, már magamnak is bevallhatom.
Ezen gondolkozva érkeztem haza, beléptem az előszobába, és már abban a pillanatban megszólalt anyu a nappaliból:
- Isa, drágám, gyere csak, nézd, ki jött el hozzád! - forgattam a szemeimet, ugyanis utáltam, ha így beszélt hozzám. Mint egy 3 éves kis óvodáshoz, mikor megjön a nagyi a csokival.
Gyanakodva léptem be a nappaliba, és megláttam a fotelben üldögélő John-t. Meglepettségemben a szemöldököm felszaladt, és kérdőn meredtem rá, de anyu jelenlétében nem mondtam semmit, csak egy "sziá"-t.
- Nos, gyerekek, akkor magatokra is hagylak benneteket! - állt fel anyu tapintatosan, és kiment a konyhába.
- Nem lenne jobb, ha a szobádban... beszélnénk? - kérdezte John.
- De. - bólintottam kurtán, mert nem tudtam ugyan, hogy ő mit akar nekem mondani, de nekem lett volna egy-két szavam hozzá, és nem akartam hallgatóságot hozzá.
Amikor becsuktam a szobám ajtaját, rögtön ráförmedtem:
- Mi a francot keresel te itt? Azt hittem, leszarod, hogyan teszem magam tönkre! - mondtam dühösen, és levágtam magam az ágyamra. John elhelyezkedett a velem szembelévő fotelben, és gúnyosan mosolyogva így szólt:
- Gondolom, örüljek neki, hogy anyádat találtam itthon, mert te nem engedtél volna be. - mondta keserűen.
- Így igaz. - mondtam kíméletlenül. Velem aztán ne szórakozzanak! Egyszer leszid, megaláz, hogy biztosan "bepiáltam", aztán nemhogy bocsánatot nem kér, hanem idejön nekem okoskodni.
- Gondolom nem azért jöttél, hogy okoskodj! - csattantam fel, - Hallhatnám, hogy miért tisztelsz meg egy hülye másnapost a társaságoddal? - kérdeztem.
- Isa... - kezdte John valamivel szelídebben, - Hagyjuk most ezt! - kezdte, de közbevágtam:
- Francot hagyjuk! A barátnőmet és engem is lesajnálsz, aztán idejössz, és megint kezded. Nem, ezt most tisztázzuk! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Isa, én most komolyan nem emiatt jöttem! - csattant fel. - Hanem csak el akarom mondani, hogy ne menj bulikba, mert olyan alakokkal ismerkedhetsz meg, hogy...
- Na lám, féltékeny vagy?! - kiáltottam rá, - Tudod, lehetsz is, mert azok az "alakok" sokkal kedvesebbek és udvariasabbak, mint te! - vágtam a képébe. Mit képzel ez magáról?! Idejön, hogy megmondja, mit csináljak és mit ne?
- Isa, nem tudod, miket beszélsz. Kérlek, nyugodj le és hallgass végig! - kérlelt, de nem érdekelt. Annyira, de annyira sokat jelentett ő számomra, hogy kétszer annyira rosszul esett, hogy kioktat. Mindig jóban voltunk, mindent meg tudtunk beszélni, nagyon keveset veszekedtünk vagy vitatkoztunk, de ha mégis, akkor az viharos volt.
- Nem, John, te hallgass végig! - mondtam. - Figyelj, nagyon sokat jelentesz nekem, a bátyámnak tartalak, de azt nem tűröm el, hogy kioktass! Nem vagy ténylegesen a bátyám, és ha az lennél, sem tűrném el a kioktatásodat! Senkitől sem tűröm el! Beszélj velem úgy, mint egyenrangú partnerrel, ne úgy, mint kis pisissel, aki majd úgyis megtudja, hogy neked van igazad. És ezenkívül nem tudom, miért jössz ide amúgy is, amikor a telefonban kijelentetted, hogy leszarod, mit teszek!! - néztem rá vádlón.
- Isa, most akkor te hallgatsz végig. Nem bántam meg, hogy azt mondtam, mert végül is igazad van, nem szólhatok bele az életedbe, szóval tedd tönkre úgy, ahogy akarod! - bólintott. - De baráti tanáccsal jöttem hozzád, nem kioktatás volt a szándékom. Csak féltelek. - nézett rám.
- Pff. - fújtam egyet. - Most ne gyere ezzel a nyálas szöveggel! Se a testvérem, se az apám, se a pasim nem vagy, hanem a nagyon jó barátom, de nekem nem az hiányzik, hogy ilyeneket mondj! - legyintettem idegesen.
- Idefigyelj! - mondtam, - Életemben egyszer voltam buliban. Egyszer, világos? Csak egy kevés alkoholt ittam, nem vesztettem el az eszméletemet és nem lettem hulla részeg! Az, hogy a taxisofőr rám mászott, és hogy Lily olyan állapotba került, amilyenbe, teljes mértékig nem az én hibám! Sajnos így sült el, de én nem így akartam!! A másik pedig, hogy 17 évesen ne mondja meg nekem senki, hogy "tönkre teszem az életemet", amikor jóformán először voltam bulizni, és nem csináltam semmi meggondolatlanságot! - mondtam neki felháborodva.
- Isa, én... nem akartalak kioktatni. Csak vigyázz magadra, rendben? - mondta John, de a hangja nem kedves volt, hanem számon kérő.
- Köszi, ez már az apám szakterülete, hogy kérdőre vonjon. - mondtam neki gúnyosan.
- Akkor, úgy látom, én megyek is... - mondta, és felállt, - Majd ha normálisan lehet veled beszélni, hívj fel, és bepótoljuk a kirándulást! - mondta, azzal kiment a szobámból él elment.
Hanyatt feküdtem az ágyamon, és hihetetlenül szomorú lettem. Nagyon szeretem John-t, és remélem, nem vesztettem el most, hogy így viselkedtem vele. Ugyanakkor nem bántam meg, hogy így mondtam meg mindent. Mert pontosan így gondoltam. És tudnia kell, hogy én mit gondolok, és hogy nem tűröm el senkitől, hogy kioktasson, ahogyan tőle sem.
Lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele, de nem érdekelt.


Elaludtam.
Álmomban félve a számítógéphez mentem, és megnéztem, hogy Chris válaszolt-e. Hangosan dübörgött a szívem, amikor megláttam a levelét, de egyszerűen nem tudtam elolvasni. Nem lehetett megnyitni.
Amikor nagy nehezen mégis sikerült megnyitnom, láttam, hogy valójában nem is Chris írt, hanem John, hogy látja, hogy ezzel a fiúval akarok levelezni, de veszélyes, és tartsam magam távol tőle.
Fogalmam sincs, hogyan törte fel, és honnan tudott Chris e-mailjéről, de megtette.
Olyan mérges lettem, hogy mezítláb, pizsamában futottam egyenesen John-ék házához. Mikor mosolyogva ajtót nyitott, akkora pofont kevertem le neki, hogy beleszédült. Majd amikor rázúdítottam minden dühömet, éppen válaszra nyitotta volna a száját, de ekkor minden elsötétült...

Felriadtam. Felültem az ágyamon és láttam, hogy odakint már besötétedett. Eszembe jutott az álmom, és hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan megnyitottam az e-mailemet, és idegesen doboltam, miközben betöltött.
- Biztos hogy nem írt, még nincs ideje, miért is írt volna?! - győzködtem magamat, hogy nehogy túl csalódott legyek, ha nem kaptam még tőle választ, de közben a szívem hevesen dobogva reménykedett...