2. Bejegyzés

Sziasztok!!
5 kommentet kaptam!!! <3 Nagyon köszönöm Nektek, akik elolvasták a blogomat, kommenteltek, és (el sem merem hinni) de egytől egyig mind pozitív megjegyzést írtatok, aminek nagyon örülök!!! 
Szóval, taglalhatnám még itt egy ideig hogy mennyire köszönöm, hogy tetszik, de ehelyett most csak annyit mondok: Jó olvasást, remélem tetszik!! <3 (Következő rész jön: 3-4 komment után, de ha több jön annak csak még jobban örülök! :D)

Ő John.

John hangja volt.
De nem azé a Johné, akit én már olyan régóta ismerek, aki mindig kedves, sőt, ha velem beszél még vidám is.
Nem, ez nem ő volt. Hanem egy másik John.
Akinek a hangja megtört volt, és miközben beszélt, a hangja el-elcsuklott fájdalmában.
- Isa... ne haragudj, de... le kell mondanom a hétvégi programunkat. - kezdte. - Tudod, nagyon szívesen találkoztam volna veled, meg olyan jó lett volna, de kérlek értsd meg... most... most... - de nem tudta folytatni, mert a hangja elcsuklott.
Rémülten szólaltam meg:
- John??!! John!! Figyelj, otthon vagy? 10 perc és ott vagyok, addig maradj egy helyben és ne csinálj semmi meggondolatlanságot!! - azzal megvártam, míg egy elhaló "-Jó!"-t elmond, és lecsaptam a kagylót.
Villámgyorsan a földszinten teremtem, felkaptam magamra a cipőmet, magamra húztam a széldzsekimet, és hagytam egy cetlit anyunak, hogy ne keressen, mert John-ékhoz kellett átugranom.
Miközben kiléptem és bezártam az ajtót, az eget pásztáztam, hogy vajon gyalog, vagy inkább busszal tegyem-e meg az utat.
De mivel nagy viharfelhők gyülekeztek az égen, és gyorsabbnak találtam a buszt, mintha futok, gyorsan leszaladtam a megállóba és az első buszra felpattantam, amelyik arra jött.
Az út csak öt megálló volt, nem hosszú idő, és máskor teljesen jó tempójúnak tartottam a buszt, de most az egyszer úgy éreztem, mintha csigalassúsággal menne.
John hozzám képest mindig pesszimista, szomorkás és magába forduló alkat volt, pedig engem sem lehet éppen optimistának és vidámnak nevezni.
Nem sírt sohasem, elvégre a férfiak nem nagyon szoktak, de sosem hallottam, hogy ilyen megtört és szomorú lett volna a hangja, szóval tudtam, hogy itt nagy dologról van szó.
El nem tudtam képzelni, hogy miről, de előre féltem, hogy ami őt megrázza, engem sem fog hidegen hagyni.
John volt a legjobb barátom, vagyis az egyik legjobb, mert persze Lily volt a másik.
De ahogyan Lily volt az, aki engem késztetett mindig vidámságra és optimizmusra, úgy én voltam az John számára, aki a vidámságot és az életkedvet meghozta.
Olyan volt számomra mindig is, mint a bátyám, így nagyon sokszor segített nekem vagy megvédett, és ezt én is viszonoztam, amivel csak tudtam.
Ahogy gondolataim elkalandoztak, alig vettem észre, hogy a buszsofőr bejelenti a hangosbemondón:
- Sunshine street.
Feleszméltem, és gyorsan leugrottam a buszról, egyenesen Johnék háza felé vettem az irányt, futva.
Ahogy benyitottam az öreg cserfaajtón, már gyanús volt valami. Ann, John anyja nyitott nekem mindig ajtót, mosolyogva, és mindig volt pár kedves szava vagy kérdése hozzám.
Nagyon szerettem őt, és a hiánya megrémisztett.
Csak nem...? - gondoltam, de gyorsan elhessegettem ezt a kellemetlen feltevést.
- Halihó! - kiáltottam, miközben a cipőmet vettem le, - Megjöttem!
- Itt vagyok fent, gyere! - szólt le egy másik hang, amit rögtön megismertem: John.
Lekaptam magamról a széldzsekit, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam felfelé.
John az ágyán ült, arcát két tenyerébe fogva nézett maga elé.
- John...? - néztem rá, és odaszaladtam hozzá. - John! Itt vagyok! Ugye... nincs semmi... komolyabb baj? - kérdeztem aggodalmasan, de ahogy tekintetét rám emelte, belém szorult minden egyéb kérdésem, és csak néztem rá.
A fájdalom, ami a szeméből sugárzott, mérhetetlen volt. Csak nézett rám, és ennyit mondott:
- Meghalt. Ann... meghalt. - mondta.
- Nem... ez... ez... - mondtam, de nem jutottam szóhoz.
Megszédültem, és lerogytam a mögöttem lévő fotelbe.
Kezembe temettem az arcomat, és sírtam, mint a záporeső. John odatámolygott mellém, kezét a vállamra tette, és férfiasan próbált vigasztalni, simogatva a hátam. Nem sírt, de nem szólt semmit, és amikor egy pillanatra ránéztem, láttam, hogy szeméből egy kövér könnycsepp gördül le.
Amikor kisírtam magam, és meg bírtam szólalni, ránéztem, és összeszedve minden erőmet, ami a gyásztól még megmaradt, megkérdeztem:
- Hogy történt?
- Éppen bevásárolni ment... - kezdte, - De ahogyan a boltból kilépve a zebrára lépett, a gyalogoslámpa pont akkor váltott zöldre. Egy autós nem vette idejében észre, hogy most a gyalogosok mennek át, és túl nagy lendülettel jött. Az utolsó percben vette észre, és nem tudott... próbált fékezni, de... nem sikerült. - mondta, és arca fájdalmasan megvonaglott. Láttam, hogy küzd a sírással, a gyásszal, és nem tudtam, mit is kéne tennem. Itt maradnom, és vigasztalnom, vagy inkább hagyni, hogy egyedül gyászoljon. Ha lány lett volna, biztosan itt maradok vele, de így... nem igazán tudtam, mi a teendő.
Végül felálltam, és megöleltem, hosszan, magamhoz szorítva. Viszonozta az ölelést, úgy éreztem, ezzel jót tettem.
- John... nm is tudom, mit mondjak... annyira fog hiányozni! - mondtam, és halkan megeredtek a könnyeim.
- Nekem is! - mondta fojtott hangon, és magához ölelt, még szorosabban.
Így álltunk, vagy negyed óráig, és akkor John elengedett.
- Isa... - kezdte félénken, - Ne haragudj, de nemsokára hazajön apukám, és... tudod, fáradt, borzasztóan gyászol, úgy hiszem, most mellette a helyem.
- Természetesen. - mondtam neki. - Persze, megyek is. Tudom, most időre van szükségetek, mind kettőtöknek, de nyugodj meg: teljesen megértem. Ne aggódj! - próbáltam biztatóan mosolyogni, de csak erőltetett próbálkozásnak tűnhetett.
John viszonozta, egy halvány mosollyal, és még egyszer magához ölelt.
- Köszönöm... húgocskám. - mormogta a vállamba. Erre elmosolyodtam. Én is, John is egykék voltunk, és még kiskorunkban kitaláltuk, hogy testvérünkké fogadjuk a másikat, így én néha azóta is hívtam John-t bátyámnak, és ő pedig engem a húgocskájának. Szerettem, ha így hív, biztonságot és megnyugvást jelentett.
- Akkor... megyek... és John? - fordultam vissza az ajtóból, mire rám emelte tekintetét. - Tudod, hogy bármikor... bármiben, számíthatsz rám. - mondtam. - Drága bátyám. - mondtam mosolyogva, amire elmosolyodott.
- Rendben és köszönöm... húgocskám! - mosolygott.
Lesétáltam, felvettem a cipőmet és a dzsekimet, majd kisétáltam.
Behúztam magam mögött az ajtót, majd lassan elkezdtem sétálni.
Nem akartam busszal menni, így sokkal kényelmesebb volt, és ráadásul jobban tudtam gondolkozni is.
Annyira... annyira szerettem Ann-t, de az a fájdalom, amit én érzek a halála miatt, töredéke lehet John gyászának.
Bármilyen eszközzel segítettem volna, de nem tudtam mit tenni. Utólag mérges voltam magamra, hogy így sírtam John előtt, holott világosan láttam, mennyire fáj neki amúgy is az egész.
Nem csináltam semmi egyebet, csak megöleltem! - gondoltam magamban. Biztos sokat jelentett neki, de ez nem elég. Mégis, mi mást tehettem volna? Egy anyát pótolni senki sem tud.
Ekkor belegondoltam, mit éreznék én, ha meghalna az anyukám, és a puszta gondolatra és megsajdult a szívem. Azt a gyászt nem tudnám elviselni. - gondoltam.
Felnéztem a borús égre. Pontosan tükrözte a hangulatomat. Ahogy felnéztem, egy esőcsepp hullott le, majd még egy. Az eső szemerkélni kezdett, de tudtam, hogy lassan záporba fog átfordulni, és bár volt rajtam dzseki, nem akartam bőrig ázni.
Megszaporáztam lépteimet, miközben még mindig a tragédián gondolkoztam.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a bejárati ajtónk előtt állok, jó ideje, és nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből. Beléptem, levettem a vizes dolgaimat, majd átöltöztem egy száraz ruhába.
Lefeküdtem az ágyamra, bár még csak hat óra volt, behunytam a szemem, és elszenderedtem.
Azt álmodtam, hogy Ann lelép a járdáról, az autós csikorogva fékez, de elüti a törékeny nőt, aki sikolt, és utoljára a fia neve hagyja el a száját...
Hirtelen felébredtem, és felültem. Mintha az előbb tényleg kocsizajt hallottam volna. Az ablakhoz futottam és kinéztem. Anya hazajött.
Valószínűleg ez a hang, ahogy a kocsija beáll a garázsba, behatolt az agyamba míg aludtam, és emiatt sikoltottam én, mert azt hittem, hogy amit álmodok az valóság...
Ott álltam az ablaknál, és egyszer csak két kéz pihent meg a vállamon. Majdnem felkiáltottam ijedtemben, de amint megfordultam, láttam, hogy csak anya az.
- Jajj, anyu, úgy szeretlek! - mondtam neki, és szorosan megöleltem, majd elmeséltem neki, ami Ann-el történt.
Anya szemében is könnyek csillogtak, majd elment felhívni Mr. Clark-ot, John  apukáját, hogy részvétét nyilvánítsa.
Önkénytelenül is, de eszembe jutott a buli. Felszabadult a hétvégém. Nincs több kifogásom. A szüleim el fognak engedni, mert szinte soha, de soha nem járok bulizni, még a sulibulikra is mindig nekik kellett elrugdosniuk.
És... olyan furcsa érzés telepedett rám, de kívántam azt a bulit. El akartam menni. Eldöntöttem, hogy elmegyek, még ha az agyam józan része hevesen tiltakozott is. Nem akartam józan lenni.
- Elmegyek! - mondtam ki hangosan, bár tudtam, hogy senki se hallja. De jó érzés volt.